Aurora P. Hill: Serbeniai krónikák I. Csillagos ösvényen

 

Aurora P Hill: Csillagos ösvényen

Serbeniai krónikák I. könyv

A sorozat első kötete elindított egy olyan úton, mely garantálja, hogy végérvényesen beleszeretek abba a világba, melyet az író oly’ végtelen fantáziája hívott életre, mint maga az Univerzum. Lenyűgözött az a precizitás, mellyel a Serbeniai krónikák alapjait lefektette, mellyel megalkotta a karaktereit, azok viszonyait egymáshoz és a csillagokhoz.

Tudjátok, vannak azok a filmek, melyekben minden képkockának helye van, és feszülten figyeltek, hogy megmaradjanak a részletek a fejetekben, mert úgy áll össze a sztori kerek egésszé. Ebben a történetben is ez a helyzet: minden mondatnak, sőt, minden szónak jelentősége van, mely nem is feltétlenül az első kötetben derül ki. És ahogy a jó filmeket is megnézem többször, így ezzel a könyvsorozattal is ez lesz a helyzet. Úgy gondolom, minden egyes újraolvasásnál újabb és újabb jelentésrétegek bukkannak majd elő, és sokszor kapok majd a fejemhez: basszus, végig itt volt az orrom előtt!, vagy: hogy ezt az utalást eddig miért nem vettem észre? Épp ezért maradt el a jegyzetelés a kezdő kötetnél, mely megkönnyítette volna a véleményem megfogalmazását. Túlságosan jól van megírva ahhoz, mintsem holmi firkálással tölthettem volna az időmet ahelyett, hogy Moravában időzzek, beszívjam a különleges virágok illatát, vagy veszedelmes elemi erők érintését érezzem a bőrömön. Bizony, engem teljesen lenyűgözött ez a világ, a karakterek, a helyszínek. Az írónő sokszor egy-egy szóval is képes volt elérni, hogy a gyomrom összekapódjon izgalmamban. Ha kell, pattognak a mondatok, máskor lassan csordogálnak, mint nyári melegben az Efe vize.

Az egész történetet Gabriela szemszögéből olvashatjuk, aki árva lányként egy Intézet falai között éli mindennapjait. Igazán talpraesett és feltételezett korához képest sokkal érettebb fiatal lány, akinek felelősségteljes mivolta már az első néhány oldalon megmutatkozik. Mindenkitől távol eső szobájában egy kiskutyát rejteget jó ideje, aki miatt titokban még munkát is vállal, hogy el tudja látni élelemmel. Egy este épp munkából igyekszik haza, amikor furcsa külsejű, ismeretlen nyelven beszélő kardokkal felszerelt idegenek kezdik üldözni őt. Gabriela segítségére egy hozzájuk némileg hasonlító idegen siet, így a lány megmenekül. Ösztönösen érzi, megbízhat az idegenben, aki egy nagyon fiatal férfi. Bár nem értik egymás nyelvét, sikerül kommunikálniuk, és másnap a férfi elviszi egy olyan helyre, ami eddig csupán az álmaiban létezett. Serbeniára érve eltűnnek a nyelvi akadályok, a lány pedig csodálattal tekint a helyre. Meg kell jegyeznem, egy új nyelvet kiötölni remek gondolat, és szuperül volt megvalósítva. Gabrielával együtt először értetlenkedtem az idegen beszédet hallva, majd megérkezve a csillagra, vele együtt ismerkedtem a hellyel, az emberekkel, a szokásokkal, hozzá hasonlóan kicsit elveszettnek éreztem magam, de Aslios, a titokzatos megmentő türelmes magyarázataival remekül elnavigálta mind a lányt, mind engem ebben az új világban.

A gyönyörű leírások miatt csak szívtam magamba a „látványt”, Morava csodálatos falujának báját, lelassult életét, ahol mindenki hasznos, és ugyanannyit ér. A középkori, nyugodt falusi hangulat, de a mögötte árnyékként lopakodó veszedelem hatotta át a történetet addig, míg Gabrielát rejtegették, de aztán igencsak felgyorsulnak az események, és a lány számára is kiderül, milyen fenyegetéssel kell szembenéznie nem csupán neki és Asliosnak, de a csillag minden lakójának.

A lány kezdeti naivsága, olykor vakmerő természete olyan fejlődési ívnek ad teret, melyet nagyon szeretek. Az, hogy még tizennyolc sincs csak ráerősít arra, hogy neki még érnie kell, és ez bizony nem az első kötet végére fog megtörténni – ami kiváló húzás. Hiszen ez a kötet a világ, a szereplők, a köztük lévő viszonyok megismertetését szolgálja azért, hogy kötetről kötetre tágíthassa a látóterünket. Mesteri megoldásokkal dolgozik, komolyan. Például, ahogy Gabrielát betölti egy bizonyos erő (nem akarok spoilerezni), az fokozatosan történik, mindig nagyobb és nagyobb adagot átadva magából a lánynak. Van egy rész, ahol nincs részletesen kifejtve, mi is történik pontosan egy ilyen alkalommal, azonban úgy sejtem, hogy ez is azt szolgálja, hogy a későbbiek során „nagyot üssön” majd egy hasonló jelenet.

Aslios az, akinek minden megmozdulása tetszik, imádom az ilyen karaktereket: bölcs, türelmes, finom a lánnyal, mégis harcra és tettre kész, bátorsága pedig épp annyira nem ismer határokat, mint az ő általa birtokolt erő. Fontos szerepét a csillag sorsában jó ideig nem mondja ki nyíltan a lánynak, de nem azért mert hazudni vagy titkolózni akar, sokkal inkább másokat helyez előtérbe, mint saját magát. Végig azt éreztem, hogy a szerelem gyönge szitáló ködként burkolja ködbe őket egy langyos szél segítségével, de szinte képtelen vagyok kivárni, hogy tomboló orkánná és zuhogó esővé váljon! (Ha megtörténik egyáltalán.) A romantikus szál valóban annyira leheletfinom, hogy azok is bátran olvashatják, akik annyira nem rajonganak az ilyesmiért. (Egyébként, a hölgy olvasóknak, akik gyakran szerelembe esnek könyvbeli karakterekkel, el kell mondanom: Aslios garantáltan elrabolja a szíveteket!)

A vándorlelkek nagyon érdekesek, számomra ők a reinkarnációs történetekből ismert vezetőkhöz hasonlatosak, akik lelkünk egy okosabb része. A látható megnyilvánulásuk annyira egyedi, és mindenki vándorlelke másmilyen, mégis az, ahogy figyelmeztetik birtoklóikat a veszélyekre, segítik őket, valamint az ahogy egymással is kommunikálnak nagyon tetszett. Az attakövek, a barlangok pedig nagy kedvenceim lettek, csúcs lenne ilyen „eszközökkel” közlekedni itt, Flubia Elián is!

A falu lakói közül Ronát és Bytner urat emelném ki. Rona, a helyi gyógyító első perctől vigyáz a lányra, óvó szeretettel ápolja, tanítja a gyógyításra és a helyi szokásokra. Bytner úr az, aki egy pillantással méretet vesz az emberről, és a keze gyorsabban mozog mintsem hinnénk – vándorlelke segítségével már másnap kész ruhatárral várja azt, aki ellátogatott hozzá, s mindezt Gabriela számára hihetetlen módon teljesen ingyen, hiszen itt mindenki azzal fizet, amije van, és akkor, amikor van.

És persze ott van Frena, aki a két főhős után a legfontosabb személy. Az, amit ebben a kötetben megismertem az istennőből, nagyon tetszett, ugyanakkor kissé szánom is őt.

Az ellenségről pedig el kell mondanom, hogy kíváncsian várom, mikor mutatkozik meg a valódi gonoszsága, az igazi gaztettei. Azt éreztem, sem Gabrielát, sem az olvasókat nem akarta az író egyből földbe döngölni a borzalmakkal, a sötétséget lassan hagyja beszivárogni a lapok közé. A tanács furcsa viselkedése mindenesetre sok teóriát elindított bennem.

A kötet befejezése után biztos vagyok benne, hogy minden olvasó azonnal nyúlna a folytatásért!

Amit Aurora P Hill felvillantott nekünk az első kötetben Serbeniáról – minden szereplővel, szokással, helyszínnel és a veszélyekkel együtt – teljesen megvett magának! Nekem ez ez olyan történet, amit biztosan sokszor el fogok olvasni, mert újra és újra visszavágyom majd ebbe a világba!